Érzelmek Viharába

10. fejezet: Nem várt meglepetés

Kanamenak sikerült rá vennie arra, hogy a bálba elmenjek, de a

valahogy

Még is azt éreztem, tán nem kéne neki kedvébe járnom azzal,

hogy megtisztelem a jelenlétemmel.

Miután ilyen csodásan magamra hagyott ismét, s azt gondolta

majd megelégszek csábító mosolyával, s az elég lesz nekem

arra, hogy ismét meg gyengüljek és rábólintsak akaratára.

Valóban elég volt egy gyöngéden halvány mosoly.

Kiléptem az ajtón, és meg csapot a hűvös nyári este szellője.

Milyen szégyen, egyedül megyek a bálba, még egy kísérőt sem

tudtam össze szedni. Nem hogy otthon maradtam volna a

szobámba.

Andalogva sétáltam ki az akadémia falai közül, s utamat a Kuran

rezidencia felé vettem.

Elcsodálkozva néztem fel a kisé gótikus vas nagykapura, ami

mögött egy betonút húzódott. Kinyitottam, s besétáltam rajta.

Fák sokasága sorakozott a szélén, úgy emelkedtek fel az ég felé,

mint valami óriások. Az út végén ott ált a kúria, amibe már javába

folyt az ünnepség.

Az helyet hogy bementem volna, jelezvén hogy itt vagyok, inkább

leültem a padra, s megfogtam a pad aljának a szélét.

Felnéztem az égre, ami a remény csillagait szórta rám vissza.

Megéreztem Kaname jelenlétét,s hátra fordultam.

Erkélyen állt, egyedül egy pezsgős poharat tartott a kezébe.

Gyorsan visszafordultam, de már késő volt, a tekintetünk ismét

összetalálkozott.

Nem vágytam most arra, hogy találkozzak vele.

Addig gondolkodtam azon, hogy vajon elmenjek e vagy nem, míg

túl késő nem lett a távozásra.

Az ajtóba állt,s felém nézet.

Tekintete zavarba ejtő volt, szinte kereste velem a szem

kontaktust.

Elindult az ajtóból, s a padhoz sétált, ami átellenesen

helyezkedet el az ajtóval.

Meg ált előttem, s aztán leült mellém a padra.

Egy ideig egymás mellet ültünk a némaságba.

Felálltam és elindultam az ajtó felé.

Még mindig mérges vagyok rá,de még is szeretem,örülten

szeretem.

Még a bátyám iránt sincs ilyen mély szeretetem, mint a senpai

iránt.

Míg a padon csücsültem arra vártam hátha meg szólít, de nem

tetette.

Úgy ült mellettem, mint egy kőszobor, összefont lábakkal és

karokkal.

Mintha azt mondaná nekem,- most nem érdekelsz engem.

Egy pillanatra megálltam a lépcső előtt, s visszanéztem rá.

Már nem volt összefonva, se a karja, de már a lába sem. Lazán

ült a padon és nézet engem a vörös szemeivel.

Könnyen megtudhattam volna, mire gondol ebbe a pillanatba,de

nem akartam tudni róla. Alig hogy ezt végig gondoltam, meg

halottam fejembe Kaname hangját.

• Ne menj el.

Mondta a fejembe lágy hangon, mintha arra készült volna, hogy

meg lágyítsa, kisé bekeményedet szívemet.

Nem ment vele sokra, már nem tudta azt meglágyítani ahhoz túl

sok sebet ejtett rajta, beteges birtoklásának köszönhetően.

- Miért nem engedsz el senapi?

Nem látod, hogy megfojtasz engem?

Megfojtani téged?

Fenyegetően nézet rám és lassú léptekkel indult felém.

Meg ált előttem, tekintete meg enyhült kisé.

Ha te is magamra hagysz, akkor mi lesz velem nélküled?

Összeráncoltam a homlokom, s dühösen Kanamera néztem.

Ne adja itt az ártatlant senpai, mondtam, nem leszek második

Yuuki mellet!

Kaname dühösen tekintett rám, és megfogta a vállamat.

Ijedten néztem rá, nem tudtam mi a szándéka.

Az a gyilkos tekintett,- biztos most fog megölni.

Szemembe nézet majd kiugrott a szívem a helyéről, mi közbe

éreztem, ahogy a fejem egyre jobban fáj, és csak erősödik a

fájdalom.

Igyekszek vissza verni a támadását, végül feladta.

Keze még mindig a vállamon pihent, feje lefelé logót, s a szemei

a betont nézték.

Nem láttam a tekintettet, de éreztem mennyire kétségbe van

esve.

Még mindig ennyire szeretne engem?

Vagy csak látszat az egész, mint egy jó megkomponált zenei

mű?

Sikerült ismét jól összezavarnia az érzelmeimet, s megint nem

tudom, mit akarok.

Érzem, egyre jobban belehabarodok a bátyámba, s ez okozza

számomra a legnagyobb gondot, hogy szívem kettéhasad, és

nem tudom, mit tegyek.

Annyira Kaname mellet szeretnék maradni, de nem megy amíg,

- Megálltak a gondolataim, s bele sem mertem gondolni, hogy

esetleg ezeket a szavakat Kaname is halotta a fejembe.

Elfordultam tőle és beléptem az ajtón.

Széles tömeg, szánó szemei néztek rám, ahogy elsétáltam a

bálterem másik végébe.

Egy pincér jött felém itallal kínált.

Sokáig tanakodtam vajon vegyek belőle vagy ne.

Miért is ne igyak?

Itt mindenki boldog és elégedett akkor én is az leszek, s elvetem

egy pohár vörös pezsgőt a tálcáról.

Pincér tovább ment.

Ittam egy kortyot, s már majdnem éjfélt ütött az óra, mikor

megláttam Kanamet és Yuukit. Egy keringőt játszottak, és arra

táncoltak.

Ne keljen a boldog arcukat látnom, ezért kimentem az erkélyre.

Még a bátyám is boldogabb volt nálam, mert nem volt egyedül.

Miért nem tudok boldog lenni?!

Ezt kiáltoztam magamba, s a könnyeim borították be az arcomat.

Egy cseppnyi rosszul lét kapót el, görcsös fájdalom járta át a

hasam alját.

Pohár kiesett a kezemből, és kidűlt szemekkel próbáltam úrrá

lenni a fájdalmon.

Kezemet hasamra helyeztem és összekuporodtam.

Váratlanul megéreztem Rint.

Ott állt az erkély ajtóba és engem nézet.

Felém rohant, aggodva tekintett rám.

Nem kérdezet semmit, csak felkapott a karjaiba, s gyorsan elvitt

a bálteremből egy másik szobába.

Gondosan be lettem takarva, s másnap estig aludtam.

***

Mikor magamhoz tértem a mély álomból, olyan meg könnyebbült

voltam mintha már nem éreztem volna semmit magamba, ami

megterhelő lett volna számomra.

Felültem,s magam elé meredtem,s hiába éreztem magam

jóban,még is mintha hiányozna belőlem valami és a hasam

alját elkezdtem tapogatni.

 Kerestem a vért magamon, arra emlékeztem, hogy mikor

összeroskadtam akkor elkezdet ömleni belőlem, s biztos Rin is

látta.

Arcomat elbújtattam a kezembe,s hamar rá jöttem arra, hogy

elvetéltem.

Túl sok kérdés volt a fejembe, amit túl hajszólt izgalmamba nem

voltam képes megfogalmazni.

Észre se vettem, de Rin egy tapodtat sem mozdult mellőlem.

Ülve aludt el a kanapé végén.

Megérezte felkeltem, kissé nyúzott szemei rám néztek.

Kopogás halottam,- Szabad.

Mondtam a rövid erőtlen választ, annak ellenére, hogy tudtam ki

van az ajtó túlsó felén.

Kaname kinyitotta az ajtót a bátyám egyből felpattant, s meg se

látszót rajta, épp abba a pillanatba ébret fel.

Kaname besétált, és becsukta maga mögött az ajtót.

Hosszú ideig méregették egymást Rinel.

Rin odament hozzá, és belenézet a szemébe.

Most boldog lehetsz Kuran Kaname, az ősök ereje elpusztította a

saját véred.

Kaname mérgesen tekintett a bátyámra, és épp meg akarta

ragadni a torkát.

Felpattantam az ágyból és elkiáltottam magam.

Ne tedd senapi!

Kaname eleresztette a bátyám torkát.

Rin kérlek hagy magamra most a senpaial.

Rin szemei csalódóságot sugalltak számomra, azt kérdezve,-

Miért szeretek egy olyan férfit, aki sosem fog szívből szeretni.

Bátyám kiment az ajtón, s még vissza se nézet, hogy rám

mosolyogjon.

Letekintem a földre, s visszamentem a kanapéhoz ahonnan

felálltam.

Visszaültem rá.

Kaname még mindig az ajtóba állt.

Lassú léptekkel elindult az ágy felé, s mikor odaért leült mellém,

és rám tekintet.

Aggódtam érted, mikor meghallottam a hírt,hogy elájultál.

Elfordultam tőle sértődően. - Senpai kérlek, mond meg nekem

mi az igazság,- Rido Kuran valóban halott vagy még él, mert az a

szóbeszéd járta, hogy a vadász nem végzet vele. -  Zeronak

sikerült elpusztítani a mesteremet, így megszűnt létezni a

kettőnk közt lévő kötelék.

Kezével felém nyúlt s maga felé fordította az arcomat.

Miért nem mondtad, hogy…- állapotos vagyok?

Igen.

Miért hallgattad el előlem.

Azért mert még magam sem tudtam, ez csak akkor derült ki

számomra, amikor megtörtént a baj.

Nem értem senpai?

Miért foglakozik még mindig velem?

Hisz ott van, a szerettet húga, akiért mindenét feláldozna, még az öröklétét is.

Akkor meg miértelme ismét elmélyíteni a kapcsolatunkat?

 Még hányszor mondjam el neked Sakura!

Hozzám tartózol, és nem számit, hogy merre megy az életed fonala.

Mindig össze fogunk tartózni.

Lebiggyesztettem a fejem. - Sejtésem beigazolódott.

Kaname még mindig ragaszkodik hozzám, de biztos vagyok

benne, nem azért mert szeret.

A kötelékünk oka, csak is az ősök hatalma miatt jöhetett létre.

Minden egyes csókja és érintése tán hazugság volt, s ez végkép

elkeserített.

Bizalmatlanság tengerébe súlyeszezett.

Megpróbáltam felállni, hogy el tudjak tőle távolodni, de még túl

gyenge voltam hozzá, és visszahuppantam a kanapéra.

Újból neki rugaszkodtam, és a második próbálkozásra sikerült

masszívan megállnom a lábamon.

Legnagyobb meglepetésemre Kaname karon ragadott, tán pont

azért nehogy megint visszaesek, de eltoltam magamtól a karját,

és neki indultam. Egy kettő-hármadik lépés után éreztem, menni

fog a sétálás. Kinyitottam az ajtót, és kisétáltam rajta, mit sem

törődve Kaname gondolataival.

Egyáltalán nem tetszet neki, hogy csak úgy lelépek, egy árva szó

nélkül.

Végig rohantam a folyosón, ami a már kiüresedett bálterembe

vezetett.

Már csak Rint és apát láttam, ahogy még az utolsó vendégtől is

elköszönnek.

Oda mentem hozzájuk, s belenéztem a szemükbe kemény

határozottsággal.

- Apa, te mindig azt szereted volna ha Rint választom

jövendőbelimnek.

Mivel nem sikerült Kuran Kaname szívét teljesen elnyernem

ezért úgy döntöttem, hogy meghajlok az akaratod előtt és hozzá

megyek a bátyámhoz.

 Rin szemei kikérkedtek, és széles mosoly jelent meg az arcán.

Apa elmosolyodott, és átölet engem.

- Nagyon sajnálom kislányom.

- Ne sajnáld apa, ennek így kell lennie.

Nem üldözhetek egy szomorú árnyékot egész életembe, aki

szeret is meg nem is.

Hiába szeretem Kanamet jobban, nem fog engem úgy szeretni

sosem, ahogy én szeretném, hogy szeresen.

Éreztem Kaname jelenlétét az egyik oszlop sarkába.

Biztos halotta is, amit apának és Rinnek az imént mondtam.

Mi megyünk Sakura.

Vigyáz magadra kislányom.

Apa megveregette Rin vállát és magunkra hagyott.

Akkor most már a mennyasszonyom vagy.

Igen Rin, nem hivatalosan, de az vagyok.

Nagyon boldoggá tettél most.

Magához húzott és egy szenvedélyes búcsúcsókot adott az

ajkamra.

Nagyon szeretlek.

Rin szemiből szinte ki tükröződött az öröm,és az a őszinte

szerelem amit irántam érez.

Szívemet ez nagyon boldoggá tetette, s azt kívántam magamba,

amit már akkor is éreztem mikor Kaname először átölelt. - Bár

csak öröké tartana!

Eltávolodtunk egymástól.

Nem szívesen,de itt kell hagynom téged.

Még egy utolsó csókot kaptam tőle,és odament apám mellé az

ajtóhoz.

• Látod meg mondtam neked, fiam csak várnod kellet míg Sakura rá nem döbben arra, hogy nálad jobban senki nem szereti.
• Igen apám, most madarat lehetne velem fogatni,olyan boldog vagyok.
• Na, jó ifjú vőlegény most már menjünk, mert anyád leszedi a fejem.
• Apa mondtam már neked hogy papucs vagy?
• Mi, te szemtelen, hogy mered ezt mondani nekem!

Játékosan összecivakodtak, apám és a bátyám, mintha nem is

vámpírok volnának, hanem húsvér emberek.

Ez szokatlan volt tökük, bár a múltba már előfordult hasonló

néhányszor, s mint most is elvigyorodtam rajtuk.

Szép lassan kinyitották az ajtót és kimentek rajta.

Rin még visszafordult egy játékos kacsintás elejéig és aztán

végleg eltűnt az ajtó mögött.

Egy darabig még néztem a zárt ajtót aztán sarkon fordultam,és a

két oszlop között ott ált Kaname szomorú szemel,és rengeteg

kérdéssel,szinte bombázott és folyton azt kérdezte,- Miért?

Miért Sakura?

Miért árultad el az érzéseimet?

• Kaname, nem fogok öröké rád várni, és arra mikor határozod el magad, hogy ki mellet bontasz horgonyt egy öröké valóságig.
• Most nem hagyhatsz itt amikor Yuuki is bizonytalan magába, és a szerelmünkbe!
• De Kaname, meg tehetem, mert csak hűséget esküdtem neked, s nem azt hogy öröké a szeretőd maradok.
• Már meg mondtam neked Sakura, nem fogsz tőlem szabadulni, hozzám tartozol, akár mint Yuuki.
• Tényleg?
• Akkor neki miért engeded, hogy szabad és boldog legyen?
• Nem kell válaszolnod, mert tudom a választ.
• Szívből szereted.
• Nem igaz Sakura, egyformán szeretlek titeket. – Azért tudom elengedni, mer, tudom, hogy te itt vagy,s ha Yuukit boldognak látom,s távolból figyelhetem,nekem az is elég,bár nem teljes boldogság.
• Elvigyorodtam- látod megint ellent mondtál magadnak, de nem baj, csak hagyd, hogy boldog lehessek a bátyámmal.

Ott hagytam a bálterembe,s visszasétáltam a szobába.

Úgy tervezte, hajnalba visszatérek a kollégium falai közé, és

beburkolózok a szobámba.

***

Hajnalodott, és már az akadémia hídján sétáltam végig

egyenesen a hold kollégium ajtajáig. Meg álltam előtte, s

felnéztem rá.

Mennyi emlék van itt, ami ide köt,s még is szomorúsággal tölt el

minden egyes gondolat, ami a múlt martalékává lett.

Ki nyitottam az ajtót, senki nem tartózkodott bent, mert mindenki

hazatért a családjához.

Még Ichijo is aki Aidouval ment el a Hanabusa ház vendégeként.

Leültem a kanapéra összeroskadva ott ültem órákon át, míg rám

nem sötétedet.

Az ajtó ismét kinyílt, s ott ált Kaname velem szembe.

Mellém sétált, és leült, s átkarolta a vállamat, és magához

húzott.

Államat meg fogta. Maga felé fordította,és meg csókolt lágyan.

Még ellenkezni sem volt időm, de mit értem volna vele, hiába

vagyok már mennyasszony, Kuran Kanamet ez nem érdekli.

Igaza van Kanamenak, nem tudok tőle elszakadni,a szenvedély

összeköt minket.

Eltoltam magamtól.

- Senpai ne feled, most már mennyasszony vagyok, és nem

lehetnék itt veled.

- Tudom,de nem tudlak elengedni,- ezt ne kérd tőlem,még rólad

is lemondjak és a hozzád fűződő érzéseimről!

- Sajnálom senpai.

Nem tudom vissza vonni azt az ígérettett, amit a bátyámnak és

apámnak tetem.

Maradj továbbra is a szeretőm.

Nem leszek megint a szeretőd, eszem ágába sincs ismét

eljátszani a hűséges másodikat a háremedbe.

Befogtam a számat.

Nem gondoltam, hogy valóban kimondom ezt a szót.

Elfordultam tőle, s szégyenkezve meredtem a semmibe.

Elmosolyodott?

Valóban ott volt az ajkán a mosoly.

Sakura, ez nem lesz öröké így.

Egyszer majd ennek is vége szakad.

Annyira meglepődtem a mondatán,már csak arra eszméltem fel,

hogy ledöntött az ágyra és az ajka rátapadt az ajkamra.

Elvileg

Folytatása következik