Érzelmek viharába

11. fejezet: Az eljegyzés

Egy álló éjszakán keresztül nem csináltunk mást csak egymás

érintését élveztük, s elmerültünk az érzelmeink szenvedélyébe.

Hajnalodott, s a sötétítő függönyön halványan átszóródott a fény.

Kaname némán feküdt mellettem,- szeme lecsukva – karja

homlokát takarta.

 Most kezét letette maga mellé, és a fejét arcom felé fordította.

Belenéztem a szemébe, s egyszerre futott át rajtunk a mindent

elsöprő érzelmi viharunkkal teli örömünk és bánatunk. -  Pár

másodperc csak ennyi volt a ráfordítót idő.

Ki keltem az ágyból és az öltöző asztalhoz mentem. Felvetem a

fehérneműimet,s a  szekrényhez sétáltam. Ajkam megérintetem

az egyik újammal, s azon járt a fejem, vajon mit vegyek fel,-

Egyenruhát vagy hétköznapi viseletet?

Ne búj egyenruhába.

Szolalt meg Kaname hangja a fejembe,- végül is mindegy mit

veszek fel, - s ezzel le is tudtam magamba ezt a kérdést.

Kivetem egy térdig érő bézs szoknyát, aminek alja enyhén

fehéren fodros volt.

Hozzá egy fehér szintén nyakba fodros blúzt, fehér harisnya és

szintén bézs enyhén magasított cipőt. Míg öltöztem szinte

éreztem magamon a tekintettét, mintha át akarná szakítani a

sötét lelkem. Igen, egyre sötétebb lett, s a fényt nem találom,-

elveszet bennem, s nem tudom, hol keresem.

Megfordultam- rá néztem –abba pillanatba szállt ki az ágyból és

a ruhája után nyúlt, ami egy karosszéken volt elhelyezve.

Gondolhatnám,- milyen figyelmes, még erre is gondol,- de a

kérdés még is hogy került oda mikor a földre volt leeresztve, és

nem gondolkodtunk azon, hogy mi van körülöttünk.  Ha jobban

bele gondolok,- az illető én voltam, aki felkelt hajnalhasadás

előtt és rendbe tette a környezetett.

Most elmegyek senapi, - visszatérek apámhoz.

Ha menni akarsz, akkor menj, úgy se tudnálak visszatartani,-

hiába próbálnálak marasztalni, - nem maradnál.

Jól látja senpai, még ha szeretnék is maradni,- nem tehetem,-

de senpai bár mikor számíthat a hűségemre. - ajtóhoz sétáltam,

lenyomtam a kilincset és kinyitottam az ajtót,s ott hagytam a

szoba fali között. Gondolataiba nem éreztem fájdalmat, csak

végtelen szomorúságot, azért amiért magára hagyom ismét és

reményeim szerint ennél közelebb már sosem leszünk,mint az

elmúlt időkben,mikor a rózsaszín köd borult rám ,és nem láttam

benne a közös jövőnket.

Lesétáltam a lépcsőn,a nappalin végig sétáltam,s az ajtóba

megálltam.

- Még egy pillantás arra a kanapéra, ahol oly sokat

üldögéltem s – kimentem a bejáraton.

Átszeltem az udvart, s magam mögött hagytam a holdkollégium

falait.

Lassú léptekkel, üres kézzel haladtam a fák árnyékába.

Milyen ostoba vagyok már megint,- miért jöttem ki mikor nem

lehetnék a napfényen?

Nem bírtam tovább bent lenni,az emlékek oly gyötrőek,fájdalmas

kínlódás, amit érzek.

Leültem egy padra,és megvártam az alkonyt.

Míg várakoztam újból átgondoltam alaposan mind azt, ami ez

idáig megtörtént velem.

***

Nap lassan kezdet lenyugodni a nyugati horizonton,- a rózsaszín

felhőkel átitatott kép bevésődött az elmémbe.

Még egy utolsó tekintet az akadémiára, s végleg magam mögött

hagytam. Egy szere éreztem mély bánatot és örömöt, olyan

érzelmeket, amit leírni sem tudtam annyira mélyen gyökerezet

bennem.

Mindent ott hagytam, nem gondolkodtam rajta, hogy majd

esetleg leszidnak, amiért nem hoztam magam a már

becsomagolt bőröndömet.

Apám kúriája kisebb volt, mint a főrezidencia, s most először

éreztem úgy, hogy nem bánom meg azt, ha haza jövök, bár

féltem mostoha anyámtól.

Távolból megláttam a kaput kicsi szerény, kevésbé cirádás, de

az otthonomnak nevezhetem, ezt a helyet a nagy kertel együtt.

Az út poros volt, és a fák sűrűn egymás után sorakoztak fel a

szélén.  

Bejárati ajtó velem szembe helyezkedet el,- s már ott várt engem

Rin a szokásos széles mosolyával.

Lassú léptekkel odasétáltam hozzá, és átöleltem a derekát.

Ne haragudj rám, amiért ennyire vak voltam, s nem vetem észre

a mély őszinte szerelmedet.

Erősen magához vont, – szeretlek Sakura. - suttogta a fülembe

érzékeny elhaló hangon.

Eltávolodtunk egymástót,s aztán megfogta a kezem,s bevitt a

kúria nappalijába ahol apám és mostoha anyám ült.

Nem nézet rám,- még mindig nem bocsájtotta meg nekem azt,

hogy egy másik nőtől születem meg,- hol ott mit sem tehetem

arról, hogy nem a vére vagyok.

Leültem apa mellé, s kezemet a lábamra helyeztem,- Rin pont

velem szembe ült le a mostohám mellé.

Rideg szemekkel elkezdet méregetni,

- Igazán meg lepet a döntésed Sakura. - Tán ennyire szereted a

te mesteredet, hogy végül magára hagyod?

- Hikaru-sama, magam döntöttem úgy hogy senpaitól eljövök, de

a hűségemre mindig számíthat. Van  egy egységem apámmal,-

miszerint ha sikerül meghódítanom a senpait akkor lemond

rólam Rin,- de mivel ez nem sikerült ezért rá kellet jönnöm, bár

mennyire is szeretem a senpait soha nem fog szívből szeretni. -

rá néztem,s kicsit megenyhülni látszott rideg szeme.

- úgy látom sokat komolyodtál az elmúlt egy évbe, ezért legyen

úgy, ahogy Rin kívánja.

- Ez azt jelenti, hogy belegyezik az eljegyzésbe?

- Igen Sakura,de van egy kikötésem,soha nem hagyhatod el

Rint. Ha ezt megteszed,- neked véged.

 Némán bólintottam egyet.

Apa szemein látszott mennyire örül, amiért a mostohám beadta

a derekát.

Egy hét múlva megejtjük az eljegyzési partit,és utána egy hónap

múlva a hivatalos esküvőt.

Ilyen hamar apám!

Igen Sakura.

Rin  nagyon várta már a felnövésed, ráadásul a születésnapod

is akkor lesz.

Direkt így hoztátok össze, hogy,- igen,- egy kalap alatt

lerendezzük mind az eljegyzést,és a születésnapodat. –

Még olyan fiatal vagyok,nem szeretném ezt elhamarkodni.

Rin mellet tovább élheted a szabad életedet,azzal a bizonyos

kikötés mellet, amit Hikaru megszabott neked.

Azt hiszem a múltba is mindig tiszteletbe tartottam, azt nem

Sakura?

De igen Rin,- elfordítottam a fejem.

Mélységesen szégyelltem magam, amiért ezt feltételeztem róla.

Nem is tudom mi ütött belém, mintha remegnék, félnék a

tudattól, hogy bekötik a fejem.

Apa felé néztem,- apa, szeretném, ha elmennél az akadémiára

és elintéznéd a kiiratkozásomat, és elhozatnád a bőröndömet.

Mikor hazafelé jöttem teljesen megzavarodva, ott hagytam a

szobámba.

Ne aggódj miatta, Rinel elmegyünk és elhozzuk a holmidat.

Ezek szerint már nem szándékozol visszatérni?

Nem apa, soha többé nem szeretnék visszatérni ara a helyre.

Ha megbocsájtjátok nekem, de most felmennék, a szobámba

kicsit piheni. 

Apa csak némán bólintott egyet és fel ált.

Gyere Rin menjünk.

Felmentem a régi szobámba,s leültem az asztalhoz.

Üresen néztem a világos lila falat, mintha az bár mit is értene

abból, amit érzek.

Apa és Rin hamar hazatért, s felhozta nekem a bőröndöt.  Vagy

talán csak magam éreztem gyorsnak, mert megszűnt létezni

bennem a külvilág?

Többé már senkinek nem voltam nyitott könyv mind akkor mikor

minden elkezdődőt.

***

A napok gyorsan teltek,s eljött az a nap mikor is megszűnik

létezni a fizikai szabadságom.

Nem szabadna ezt ilyen tragikusan felfognom, hisz megígérte

nekem Rin nem fog korlátozni engem. Ami azt jelenti, hogy

bizonyára megbízik bennem.

Ajtón kopogást halottam,- szabad,- mondtam vékony elcsuklott

hangon.

Az ajtó kinyílt,és az ajtóba ott állt a bátyám és az egyik komorna.

Rin kezébe egy krémszínű ruha feküdt, amit gondolom nekem

szánt.

Némi izgalommal tekintetem rá, mert érdekelt,- megint milyen

estéi ruhát csináltatott nekem.

Bejöttek, és a ruhát letette az egyik szék hátára.

Ezt a ruhát az édesanyáddal együtt csináltattuk,

- melyik anyámra gondolsz? Rin elmosolyodót.

Mit gondolsz melyikre?

Csak nem a vérszerinti?- bátyám bólintott egyet. - elindult az

ajtóhoz. Kinyitotta, a bejáratnál még visszafordult egy pillanatra.

Komorna majd segít felöltözni. - eltűnt az ajtó mögött.

Némán álltam ablaknak hátal,s a komornám meghajolt előttem.

- Kisasszony kérem? - Kérlelt engem kedves hangon,- félig

meghajolva a padlózatott nézte.

- Kérlek Sayu erre semmi szükség! - egyáltalán nem érzem

magam különlegesnek, hogy ilyen megtisztelően meghajolsz.

- De kisasszony!

- Kérlek, hívj Sakurának, hisz tudtom szerint nagyjából egy

korúak vagyunk.

- Igen is Sakura-sama.

- Ha lehet sama nélkül. - Sayu könnyedén elmosolyodott.

Elindultam felé, s megálltam előtte. Levette a ruhámat, és rám

adott egy roppant kényelmetlenfűzött, amibe inkább megfulladni

készültem, nem pedig elvarázsolni vele Rint. felkerült rám egy

egyszerű alsószoknya jelegű ruhadarab is,ami inkább

kombinénak hatot, mint egy kiegészítő. Derekamra még felkerült

egy hosszú selyem jelegű uszály, amibe érdeklődve nézegetem

magam. –Nem is olyan rossz. Rinnek mindig jó érzéke volt a

ruhák kiválasztásához.  

Leültem egy székre, ami természetesen szemben állt az öltöző

asztal tükrével.

Megfogtam egy kefét és elkezdtem vele a hajam kifésülni.

Hagyjad Sakura majd meg fésüllek.

Gyorsan mögém sietett és kikapta a kezemből a kefét.

Megfordultam kisé áttetsző tekintettel rá néztem.

Sayu egyből vette a lapot, és szégyenébe a földre tekintett.

Elnézést kérek Sakura, tudom, ha elkértem volna, akkor biztos

megkaptam volna a kefét.

Szomorú megbánó tekintettel rám nézet.

Elnézően rá néztem,- De többé ne forduljon elő.

Sayu neki kezdet a frizurám elkészítésének. Elöl a hajamat fél

oldalra fésülte, s a hátsó részét feltűzte egy ruhámhoz hasonló

színű csattal.

Úgy éreztem ez a frizura olyan, mint én. Kecses és még is

szerény.

Felálltam és elégedetten néztem magamon a végeredményt.

Sakura ha megengedi, akkor távoznék.

Remélem meg van elégedve a végeredménnyel.

Igen Sayu köszönöm a segítséged.

Komornám el is tűnt .

Még a lépteit sem hallottam olyan hangtalanul távozott a

szobából.

Egy darabig még nézegetem magam s mikor hangokat

hallottam felszűrődni a szobába, akkor az ablakhoz mentem, és

kitekintetem rajta.

Az udvaron Kaname és Yuuki állt a szüleimmel beszélgetek.

Egy darabig figyeltem őket,- de mikor Kaname szemei felém

fordultak, - gyorsan elkaptam tekintetemet az ablaktól.

Nem értetem a családomat. Miért hívták meg őket?

Talán egy teszt akar lenni?

Képes vagyok e- ellenállni Kuran Kaname,- még mindig csábító

tekintetének?

Kénytelen leszek, mert nem szeghetek esküdt.

Ahogy Kaname sem.

Sejtelmesen az ajtóra, néztem, vajon jó ötlet most elhagyni a

szoba falát?

Elmosolyodtam magamba.

Alig hogy megválaszoltam volna a kérdést már is elhagytam a

lila falak árnyékát.

Folyóson össze találkoztam Rinnel, aki boldogan figyelte a

lépteimet a távolból,s úgy láttam nagyon büszke önmagára.

Mellé értem, megfogta a kezem,s kézen fogva mentünk tovább

egészen a lépcsőkig.

Szép lassan leereszkedtünk rajta,és a sötétítő függönnyel

elválasztott hallba léptünk.

Minden vendég ránk nézet, feszengve álltam Rin mellet, s most

még is arra gondoltam,- milyen jó lenne ha Kaname fogná

ugyan így a kezemet.

Kanamera néztem, szemei üresek voltak, és végtelen magányt

éreztem benne.

Körbe vittek a tömegbe és minden vendégnek bemutattak.

Elindult a zene. Rin karon ragadott és a terem közepére vont.

Átölelte a derekamat, és elkezdtünk táncolni.

Olyan ostobán éreztem magam,- ugyan azt csinálom, mint amit

Yuuki és Kaname tett születésnapi bálon.

Megálltam tánc közben- ne haragudj Rin,de szeretnék, egy kicsit

piheni.

Elengedtem a kezét és elhagytam a parkettot. Egyenesen az

erkélyhez mentem.

A csillagok magányosan tekintetek rám. Elvesztetem már rég a

reményem, mert mibe reménykedtem nincs többé.

Mondtam ki hangosan ezeket az ironikus szavakat.

Egy pillanatra hátra néztem. Rin nyugodt volt és nem látszót

rajta, hogy tán megbántottam a cselekedetemmel.

Kaname váratlanul az erkélyen termet. Észre se vettem annyira

figyeltem Rint.

Mögém sétált.

- Még mindig bujkálsz előlem?

- Nem sepai.

- Nincs okom rá.

Még mindig szeretlek Sakura,de elhagytál akor azon a napon

mikor a bátyádnak igent mondtál.

-Nem senpai

- Nem hagytam el.

El sem tudod képzelni milyen sűrűn, gondolok rád.

Kaname szemébe megszűni láttam a magányt, de volt ott valami

más is, egy olyan érzés, ami nem hagyott nyugtot.

Senpai,te vágysz a halálra?

Tetem fel neki a kérdést egyenesen a szemébe nézve.

Igen Sakura vágyok rá, hogy végre békébe nyugodhassak.

De miért, mikor annyira szereted Yuukit hogy bármire képes

lennél érte.

Igen,- de te is ismered a választ, mert mélyen belenéztél a

szívembe.

Valóban ismeretem a választ, Kanamenak elege lett a húga

döntésképtelenségéből,és inkább a halált válasza,mint hogy

tovább harcoljon érte. Mert 10-év veszteséget nem lehet kitörölni

a szívéből,mint ahogy azt remélte Kaname is hogy kellőkép

megismerik egymást ahhoz hogy boldogok legyenek.

Kaname,- lehunytam a szemem. Hosszú idő után most

szólítottam először a nevén.

Valamit el kell mondanom neked, amit még Rin sem tud.

Amíg lehet titokba is fogom tartani.

Ismét …nem tudtam tovább folytatni,de Kanamenak nem kellet

mondanom így is tudta mit akarok elmondani neki.

Azt is tudom, hogy fiú lesz.

Miből?

Érzem, és azt is érzem, hogy meg fog maradni a pocakomba.

Nem lesz olyan sorsa, mint az előző csemetének.

Sajnálom Sakura.

Gyengéden magához ölelt.

Mit sajnálsz?

Nem vetem észre előbb, hogy  úgy ragyogsz, mint egy gyémánt.

Még Yuukinál is fényesebb vagy.

Kaname ,valóban ezt akarod?

Meg akarsz halni?

Igen Sakura, ha mellettem maradtál volna, akkor nem szánom

rá magam erre a lépésre,de azt is tudom, hogy Yuuki szenvedet

volna,és azt nem szeretném.

Elengedet.

Túl jó szívű vagy ahhoz a lányhoz.

Kaname csak elmosolyodott.

Megfordult,- elindult vissza a tömegbe.

Egy nevet még elküldött felém. Amit a fiúnknak szánt.

Bár hogy is néztük abszolút padhelyzetbe volt.

Aki öt szeretett igazán azt nem tudta szívből szeretni. Akit

Kaname szeretett…

Megszakadt bennem a gondolat fonal.

Kisé lehangoltnak érzetem magam ettől, de még mindig tele

voltam reménnyel, mert tudtam Rin meg fogja érteni.

Visszatértem a terembe, és odasétáltam a szüleimhez.

Mellettem álló Rinbe karoltam és úgy tetem, mint semmi bajom

nem lenne, pedig valójába majd megszakadt a szívem Kaname

döntése miatt.

Kaname ezt érezte és láthatatlanul is próbált nyugtatni, s folyton

azt mondogatta, - Neki élnie kell.

Eljött az éjfél és az asztalhoz sétáltam, hogy meg gyújtsam a

tortán a gyertyát.

Megbabonázva néztem a táncoló lángokat,s közbe mindenki

egyszerre kiáltotta,- Boldog Születésnapot Sakura-sama.

Születésnapi jókívánságok mellé kaptunk számtalan gratulációt

az eljegyzésünk alkalmából. Már csak Kaname és Yuuki maradt

hátra.

Kezet fogok Rinnel,és megkérte—Nagyon vigyázzál Sakurára.

Rin érthetetlenül nézett Kanamera. Nem tudta elképzelni mit

akar ezzel neki mondani.

Yuuki is gratulált,s közbe  ezt súgta a fülembe.

- Végül is én lettem a győztes.

Szemeim kisé ki kerekedtek a csodálkozástól.

Ezek szerint mindent tudott Yuuki csak azt nem amit csak

Kaname tud,mert lelkére kötöttem ne mondja el senkinek,még

Yuukinak sem.

Folytatása következik