Érzelmek viharába

15. rész: Rido halála-az utolsó napok

Visszatértünk a Kuran rezidenciára.. de sokáig kellet

győzködnie Rinnek, míg rá nem vett arra, hogy maradjunk

a fő házba.. Legalább addig, míg azt a romos házat újjá nem

építik.

A második fiam már úton volt a megszületése felé.. nem

voltam benne biztos, hogy jó kor fogant meg. A háború bár

mikor kitörhet újra a vámpírok és az emberek között. ,de

épp elég gondunk van saját berkeinken belül is. A gond az

Rido volt aki még mindig élt.  Az évszázadok folyamán

egyszer sem sikerül ránk lelnie, s reméltem nem is fog.,de

ezt sosem tudni,mert a tanács nem mindig ért egyet

Kaname döntéseivel.

Azt az illetőt még mindig nem találtuk meg aki Sayut

megölette velem de nincs is erre időnk,a békés napok

száma egyre kevesebb lesz addig is annyit tehetünk, hogy

kihasználjuk a hátra lévő időnket.

***

Az alkonyi fény halványan átsütött a fák koronáján, s mikor

utoljára ültem itt a padon akkor épp.. könnyek csordultak

végig az arcomon.

- Még mindig Kanamet siratod?

- Nem Rin.

- Csak egy emléket, amibe befurakodott Kaname.

Már elfogadtam, hogy nem jut nagyobb szerepem ebbe a

harcba,és teszem azt amit tennem kell.

Valóban Sakura?

Kaname sama?  hátra fordultam a pad mögé és ott állt

Kaname ,s csak nézet karmazsin  vörös szemeivel; szinte

utasított.. de nem parancsolóan - Gyere ide hozzám.

Próbáltam neki ellen állni, de a család fejének senki nem

mondhat nemet.

- Kérlek Rin, most menj el.

- Nem Sakura!

- De Rin nem szeretném,  ha látnád azt amit épp tenni próbál velem a senpai.

- Amilyen meg gondolatlanul tud néha cselekedni a

bátyám- féltem, hogy tán neki támadna, s ezt nem

engedhetem meg.

- Rendbe Sakura, visszatérek a házba. - Ezt nem hagyom

annyiba senpai.

Oda mentem hozzá, és lehunytam a szemem és vártam,

hogy mikor mélyeszti belém a fogait,de helyette az ajkamra

tapasztotta száját,és olyan erővel csókolt meg hogy

majdnem elvesztetem az eszméletemet. Próbáltam

magamtól eltolni, de mind hiába. Minél jobban

ellenkeztem,Kaname annál erőteljesebben  vonta magához

az ajkam.

Elengedte ajkamat és mélyen a szemembe nézet.

- Tegyél meg nekem egy szívességet  Sakura..és öld meg

nekem Ridot.

 - Senpai nekem ott van a fiam, most nem tudom

megszabadítani béklyótól, ami gúzsba, köti.

-         Egyedül rád számíthatok.

-         Rendbe senpai- megteszek mindent, amit

tudok. - végül rábeszélt és ott hagytam az alkonyi

fény árnyékában.

Gondterhelten mentem vissza a még első évét sem betöltő

csemetém ott feküdt a kiságyba és még mindig aludt.

Valahogy el kellet mondanom Rinnek ,de nem tudtam, hogy

hozzá kezdeni. Megint ezen járt fejem . Számtalan

elképzelést felvázoltam, amit sora el is vetetem.

Végül mikor szembe kerültünk nappaliba; görcsösen ökölbe

szorítottam az egyik kezemet és  rá néztem.

- Rin, senpai rám bízott egy feladatott, amit el kelet

vállalnom.

- Akkor most elmész?

- Igen Rin,- nem tudom, mikor térek vissza, de kérlek,

vigyáz a fiúnkra.

Bátyám szorosan átkarolta derekam, és fejét a vállamra

hajtotta.

Éreztem, ahogy végig csordul a könnyei az arcán, és minden

egyes cseppje rajtam a találta meg a végső nyughelyét.

Távolból meg láttam Kanamet ahogy épp besétált a

nappaliba,s szeme szomorúan rám szegeződőt. Gyorsan

ellöktem magamtól Rint, és hátat fordítottam neki.

 Kaname egyenesen felém jött és mintha ott se lenne Rin

átkarolta derekam.

Fülembe súgta; - Elkísérlek a küldetésedre, úgy hogy ez

már kettőnk feladata lesz.

Bátyámra néztem. Dühös tekintete mindent elárult. -

Kaname elengedte a derekam és kifelé ment a nappaliból,

mikor a bátyám felé szólt. Oda sétált elé és rá nézet. -

Ezennel párbajra hívlak ki.

Micsoda gyerekes egy felkérés volt tőle, de ha férfiak

valamit a fejükbe vesznek, az mellől nem tántoríthatok el.

Másnap hajnalba a kíváncsiság ki üldözte az álmot a

szememből,s nem bírtam magam rá venni az alvásra.

Az ablakhoz sétáltam és résnyire elhúztam a függönyt.

Rin nem csak a semmibe mondta a fenyegetőzését,..-

valóban kihívta Kanamet egy párbajra.

Magamra vettem egy sötét kabátot, a kampusznyit a

fejemre húztam és lerohantam a kertbe.

Azonnal hagyjátok abba! kiáltottam feléjük,de mintha csak

a semmibe szólt  volna,a hangom a párbajt tovább vívták.

Kaname és Rin közé ugrottam és széttártam karjaimat.

Itt és most abba marad ez az értelmetlen viaskodás.

- Kaname senpai nincs szükség rá hogy elkísérj erre a

küldetésre,és neked sem Rin.

Két férfi egymás mellé sétált és mosolyogva rám néztek.

Ne aggódj Sakura,senpait már sikerült lebeszélnem erről az

örült ötletéről

Túlságosan elragadtak az érzelmeim. mondta Kaname, és

végig húzta a kezét az arcomon.

Nagy meglepetésemre Rinből semmilyen érzelmi reakciót

nem váltott ki.

A távolból egy nő alakját kezdtem kivenni.

Olyan ismerős volt mintha már láttam volna már az előtt

is.. valahol. Memóriám cserbe hagyott.

Szép lassan közeledet felénk,a kecsesség kisugárzott

minden egyes mozdulatában.

Mikor közelembe ért,rám nézet  és egy apró mosolyt engedet el  az ajkáról.

A kezébe pihent legyezőjét most szétnyitotta és elbújtatta

mögé arcát .

Tudod, kivagyok?

Igen asszonyom. - válaszoltam neki rideg közönnyel.

Már az sem tetszet, ahogy megszólított; mint aki akarna

valamit, csak épp nem óhajtja kimondani. Inkább körbe írta

és utalásokat tett arra hogy ki is valójába.

Nem kelet nekem bemutatni Kuran Reikot az anyámat.

Azóta egyfolytában csak beszélt a múltról, ami már nem

érdekelt engem.

Bár így legalább meg tudtam azt, hogy nem szerelemből

születem, de ezt mindig is sejtetem.

Mondhatni, csak egy edény vagyok a bennem lakozó

őserőnek. - keserűen elmosolyodtam magamba.

Végén csak meg tudott lepni, mikor azt mondta- apáddal

még mindig szeretők vagyunk.

-         Apa ezt nem mondta nekem, ezért nem is

hitem el neki ezt a kitalációt.

A nap hátra levő részében az íróasztalt boldogítottam és

elkezdtem összeszedni a gondolataimat és felkészülni a nagy

utazásra.

Szívem nem lett volna ellene, ha velem jön, de tudtam

nagyon jól, hogy akkor Rido könnyen egymás ellen

hangolhatót volna minket.

Kopogtak az ajtón.

Szabad-szóltam ki az ismeretlenek, aki biztos nem vámpír

volt.

Az ajtó kinyílt és egy apró termetű barna hajú lány jött be.

Amikor megláttam a ruháját, elfordultam tőle. Azt

valamikor Sayu hordta,- az elmémbe ismét előjött az a kép.

Valami gond van asszonyom?

-         Nem nincs semmi baj. Bizonyára az új komorna vagy.

-         Igen asszonyom a nevem Yori .

-         üdvözöllek  Yori  - kedvesen rá mosolyogtam.

-         Ha bármibe segítségére lehetek

asszonyomnak, akkor kérem, szóljon nekem;bár

lehet, hogy nem érek annyit, mint az elődöm,de

nagyon igyekezni fogok.

-         Tudom. - Már azt sem tudom hány komornát

emésztetem fel az elmúlt ötszáz évbe,s még mindig

fáj az első elvesztése. Kezdet mindig nehéz

számukra,de számomra is. Mikor már teljesen hozzá

szokok, akkor történik mindig valami, aminek

következményeként mindig a komornám halálával

végződik. Vagy épp megbetegednek valami

gyógyíthatatlan betegességbe. Törékeny az emberi

test,s tán ezért örülök annak, hogy vámpírnak

születem  és nem embernek. A vámpírok többsége

még is vágyik az emberi élet rövidségére. Ez alól még

Kaname senapi sem kivétel.

-         Asszonyom nagyon elgondolkodott.

-         Igen Yori.- közbe serényen készülődtem a

másnap reggelre; mikor is újra itt hagyom a birtokot.

Lépteket halottam a folyosóról.  -Yori   most

elmehetsz.

-         Igen is asszonyom. - Komorna ott hagyott a

szobába.

Az ajtó kinyitódott és már épp oda akartam rohanni, hogy

Rin karjaiba vessem magam, de az ajtóba nem a bátyám

állt, hanem a senpai. Még épp időbe észrevettem ahhoz,

hogy ne kerüljek zavarba ejtően közel hozzá. Lenéztem a

kezére,- mit szorongathat benne? Azt látom, hogy egy

doboz

-         Kaname mi ez?

-         Egy ruha az esti bálra. - szeretném, ha ebbe

jelennél meg. - Csak hogy tud én mindig szeretni

foglak.

-         Igazán senpai! mérgesen rá néztem.

Nem mondott semmit csak a kezembe adta és meg csókolt.

Egyfolytában csak bizonygatta felém az értelmetlen

szerelmét, amivel nem tudtam már mit kezdeni. Ahogy ifjú

Kaname ridegségével sem.

Egy nap azt vágta a fejemhez, Kár hogy te vagy az anyám .  

Hogy mondhat egy gyermek ilyet az anyának? egy

könnycsepp gördült le az arcomon.

Az asztalhoz sétáltam és letetem rá a dobozt.

Egy darabig csak nézegetem. - Vajon milyen céljai lehetnek

még velem a senapinak hogy ilyenek mond?

Felemeltem az asztalról és levetem a fedelét.

Egy gyönyörű ruha volt benne,s ez eszembe jutatta a

kezdeteket és a Cross akadémián töltött időket.

Milyen naiv kis fruska voltam akkoriba

Alaposabban megnéztem a ruhát, és mit tagadás, teljesen

elkápráztatott.

Egy csodálatos orgona Lilla báli ruha feküdt a mélyén.

Ablakhoz sétáltam, és elhúztam függönyt.

A hold még nem jött fel,s a csillagos égen sötét felhők

kószáltak,amit, azt az érzetett súgták nekem, hogy történi

fog valami az estélyen.

Próbáltam kiverni a fejemből baljós gondolatot, de nem

ment még akkor is ez járt a fejembe mikor már lent voltam

a tömegbe, amitől egyre jobban irtóztam.

Teljesen mindegy hogy vámpír vagy ember, egy kaptafára

való. Ezt gondoltam mi közbe kint álltam az erkélyen és egy

nemes állttal hozott bort iszogattam.

Majdnem olyan íze volt, mint az emberi vérnek, ezért

örömmel töltöttem el vele azokat az unalmas perceket.

Kaname senpai?!

- Mit csinálsz itt kint hercegnőm?

- Semmi különöset senpai, csak unatkozom; mint mindig.

- Hátra fordultam. - Most már legalább tudom miért jött

ide a senapi.

- Parketta közepén Kiryuu és Yuuki ejtett épp egy

szenvedélyes keringőt. - Visszafordultam.

- Nem tudtam érted harcolni,és ez bánt engem.

- Ne bántson senpai, ezen már nem lehet segíteni, elvégre

te választottad meg a sorsodat és hogy második leszel öröké

a szívébe.

- Igen ,tudom,de fáj hogy együtt látom őket és köztük lévő

szikra 

- Tudom, hogy fáj. Nekem is sok minden fájt a múltba,de

próbálj rajta túllépni.. kérlek - neki dőltem mellkasának.

- Felemeltem a fejem és a kezemet az arcához érintetem.

- Ne merd nekem feladni.. soha.. nem engedte befejezni a

mondatomat, mert már is az ajka rátapadt az ajkamra és

egy szenvedélyes kifinomult csókkal elnémított.

Eltávolodtam az ajkától és a szemeimbe még mindig láttam

a múlt szerelmes tűzét,ami felkorbácsolta a szívemet,de

hamar ki is aludt, ahogy észrevettem a távolból egy apró

zörejt a fák árnyékából.

Kanamera néztem és átrohantam a báltermen,és ki

mentem az ajtón.

A hold megint vörös izzásba éget, és baljós idők előhírnökét

láttam benne.

Az erdőbe, egy árva lélekbe sem botoltam bele, pedig biztos

voltam benne hogy volt ott valaki, de úgy látszik elkerültük

egymást.

-         Elkezdtem visszasétáltam a ház felé.   Hirtelen

szédülni kezdtem és  egy kép jelent meg a fejembe,

amint egy vámpír csapat betör a bálra,és az élükön

Kuran Rido áll.

Yuuki és Kiryuu próbálta vele felvenni a harcot, de a

mostani Ridonak egyik sem volt ellenfél.

Könnyedén visszaverte a támadásaikat.

-         Gyorsan vissza kell jutnom a házhoz,mert

különbenkétségbe eseten rohantam vissza. Már

majdnem lenyomtam a kilincset mikor eszembe

jutott, hogy tán én lehetek az egyetlen reményük.

Nem hiába bízta rám ezt a feladatott a senapi.

Csendesen felugrottam az erkélyre.

Onnan teljes rálátásom volt az egész bálteremre.

Nem hagyhattam ott a családomat ezért 

 úgy tetem mintha épp akkor léptem volna ki az erkély

árnyékából.

Csak nem Kuran Rido nagyúrhoz van szerencsém?

Készenlétbe helyeztem a lábamnál lapuló fegyveremet,és

ránéztem a nagyura.

Kuran Sakura.   -  Meg nyalta szája szegletét és már

élesítette harcra nevelt karmait, s készült belém vájni, mint

ahogy a vadállat teszi a prédával. - Felém ugrott.

Előrántottam a Kurotsukit és egy könnyed mozdulattal

átszúrtam vele Rido szívét.

Az csak az árnyékom volt. - Mondta nekem gúnyos

nevetéssel a mondatát.

Az árny eltűnt, visszatért Ridoba. A sötétség még erősebbé

teszi,a fényre van szükségem ahhoz, hogy elpusztítsam.

Nincs szükséged a fényre. jött egy hang valahonnan

fejemből.

-         Használd az ősasszony erejét. Nem volt időm

azon gondolkodni hogy ki az a ősasszony, ezért

mindent úgy tetem ahogy azt a meghagyta nekem.

Behunytam a szemem és hatalmas villámok lepték el a

báltermet. A körülöltünk lévő vendégek fejvesztve

menekültek ki.

 Csak páran maradtak mögöttem; Apám,Kaname és Rin.

Kurotsukit áthatotta az erőm,s tudtam nagyon jól, hogy

közel kell férkőznöm hozzá,mert távolsági harcba nem

biztos, hogy le tudnám győzni. Ekkor résnyire kinyitottam a

szemem amiből csak úgy sugárzott a gyilkos szándék.

 Egymás felé rohanva pengéink összecsaptak, és ádáz

küzdelembe a földre küldtem.

Torkának szegeztem a Kurotsuki hegyét.

Ad fel Rido!- Nem tudsz engem legyőzni.

Majd meg látjuk- Mondta nekem fennkölten, és eltűnt a

szorításomból.

Abba a pillanatba utána eredtem és egy jól irányzékot

mozdulattal szíven, szúrtam és aztán levágtam a fejét.

Teste úgy porlad szét, mint a tűz állttal felemésztett

fagerenda.

Mikor tudatosult a vámpírokba hogy vezérük kimúlt;

fejvesztve menekültek ki a házból és eltűntek a sötété

éjszakába.

-         Egy újabb zsarnoktól szabadult meg a vámpír

társadalom.  megfordultam és oda sétáltam apához.

-         Sokkal erősebb lettél kislányom.  - Átölelt.

- Ugyan már apa; egy bástyának ez a kötélsége- mondtam

neki szerényen mi közbe átöleltem és szomorúan a földre

tekintetem.

- Az nap éjjel csak vergődtem az ágyba, s arra gondoltam,

hogy vajon Rin aki már több mint háromezer éves volt,

vajon hogy volt képes ilyen sokáig nélkülözni az érzéseket

az életéből? Vagy tán volt élete már előttem is? 

Ezek olyan kérdések, amiket egyszer majd felkel tennem

neki, mert rá jöttem, hogy nem ismerem igazán. - Ezek a

gondolatokkal aludtam el valamikor a hajnali órákba.

Folytatása következik